Rovásírás könyvek - heti ajánlat
A magyar rovásírás a nemzet egyik méltatlanul elfeledett kultúrkincse. Már honfoglaló
õseink is használták, de eredete még korábbra nyúlik vissza. Nevét onnan kapta, hogy általában
fába (botra), vagy ritkán kõbe vésték, illetve rótták. A rovásból adódik a betûk szögletes jellege,
ezeket a jeleket könnyebb volt bevésni, mintha ívesebb betûket használtak volna. Szintén emiatt használták az ún.
csoportjeleket és a rövidítéseket. (Lásd. az "Írás szabályai" részben.) Az írás irányultsága (jobbról-balra) pedig
abból fakad, hogy könnyebb volt a botot bal kézzel tartani, és jobb kézzel balra haladva írni. A kereszténység
felvételével a pogány szertartásokat, és szokásokat törvényben tiltották meg, és ez a sors várt az addig használt
rovásírásra is. Az írott emlékeket központilag összegyûjtötték, és megsemmisítették. Ezzel egyidõben a központi
hatalom kérte a pápai egyházat, hogy készítse el a magyar nyelvet leírni képes latin ábécét is, ez viszont
évtizedekig elhúzódott, az elterjedése pedig mintegy kétszáz évig. Ezalatt az idõ alatt a királyi udvarban latinul
írtak, a vidéki közemberek viszont továbbra is a rovásírást alkalmazták. Alapvetõen két változata ismert: az ún.
székely-magyar rovásírás és a pálos-rovásírás. A két rovás típus alapvetõen különbözik egymástól; míg a pálos
íveltebb betûket használ, addig a székely-magyar valódi rúna írás, szögletes betûkkel. Úgy tûnik a pálos-rovásírást
nemzetünk türk eredetû népei hozták magukkal, ugyanis az írás igen hasonlít a türk rovásírásra. A nevét onnan
kapta, hogy legtovább a Pálos szerzetesek használták, mely rend az egyetlen magyar eredetû keresztény rend.
A pálos-rovásírás különlegesen sok emléke maradt meg Dél-Amerikában. A magyar pálos-szerzetesek ugyanis
elfogadhatók voltak a középkorban mind a spanyol, mind a portugál királynak, ezért magyar pálosokat hívtak
Dél-Amerika belsõ részeinek felfedezéséhez és az indiánok megtérítéséhez. Ezek a pálos szerzetesek gyakran
barlangokban laktak ott is (hasonlóan a Pilis hegységbeli lakhelyeikhez), és a barlangok falán nagyon sok
magyar nyelvû felirat maradt meg. Késõbb helyüket jezsuiták vették át, de a közöttük lévõ magyar jezsuiták
még egy darabig használták titkosírásként a pálos-rovásírást. Az írás iránya a ma használatos latin írásmóddal
azonos, tehát balról-jobbra haladt. Az írás másik fajtája a székely-magyar rovásírás. Az írás ezen módja
talán elterjedtebb volt az õsi idõkben, ezt bizonyítja, hogy jó néhány betût jelölõ tag sok más õsi írásban
is megtalálható. Úgy tûnik a XIII. század folyamán enyhültek az írás ezen fajtáját tiltó törvények, és ekkor
a rovásírás, ezen belül is a székely-magyar írásmód újra terjedni kezdett. Azonban erre az idõre már kevesen
voltak birtokában az írásmód szabályainak, és a kialakult latin írásmódot sem válthatta már fel. A XVI.
századra különösen Erdélyben, azon belül is Székelyföld területén újra jelentõsen elterjedt olyannyira,
hogy egészen a XVIII. századig itt még tanították is az iskolákban. Ekkor szittya-szkíta írásmód volt
a neve, csak mostanában hívják székely rovásírásnak.
Forrás: http://crowland.uw.hu
